Ez a kis mottó volt, kiragasztva a szobám falára. Hogy, mindig lássam. Minden reggel, mikor felkelek. És minden este mielőtt, elindulok futni a szigetre. Hogy tudjam, miért csinálom. Nagyjából annyit tesz, hogy a pokol definíciója nem más, minthogy az utolsó napodon a földön, az ember akivé váltál találkozik az emberrel akivé lehettél volna. Van, akinek ez nem jelent semmit. De én, napokig a hatása alatt voltam, miután először olvastam. Bár nem járok templomba és nem tartozom egyik felekezethez sem, de megvan a magam kis bensőséges kapcsolata Istennel. És szerintem a tálentumról szóló példázat is valami hasonlóról szól. Hogy ügyesen gazdálkodjunk azzal, amit kaptunk. Ott is azt büntetik meg a végén, aki elásta és nem kezdett vele semmit. Ilyenek az adottságaink és képességeink is. Azért vannak, hogy kihozzuk belőlük a legjobbat amit lehet.

Szóval akárhányszor elolvastam ezt a kis mottót a falamon, bevillant egy kép és egy érzés. A mélységes szégyen és irigység érzése. Ahogy ott állok pár év múlva a másik énemmel szemben. A másik énemmel szemben akinek, kockás a hasa, mert volt elég önfegyelme megállni a nutellás pirítóst este fél 9-kor és nem hagyta félbe az edzéstervét az utolsó 5 kg előtt, hanem végigcsinálta. Aki sikeres, mert igenis megragadta a lehetőségeket és utánament. Aki csodálatosan néz ki mert, vette a fáradtságot indulás előtt és rászánta azt a plusz 10 percet, hogy levegye az övét ami inkább mégse megy a felsőjéhez és keressen egy másikat helyette. Aki nem dohányzott soha és most 4 árnyalattal fehérebbek a fogai, mint nekem. Aki este lefekvés előtt, inkább a kényelmetlen csipkés selyem bugyiját veszi fel, hogy tetsszen a barátjának, a kényelmes bolyhos pamut nagyi bugyi helyett. Akinek sok barátja van, mert ahelyett, hogy azon agyalt volna, mi az a határ ameddig még elmehet anélkül, hogy nyomulásnak tűnne vagy megsértené a másik intim szféráját, egyszerűen kedves volt, nyitott és barátságos, sőt kezdeményező. És aki tud balettozni, meg szaxofonon játszani és oroszul. Bassza meg, el kéne végre kezdenem az oroszt. Olyan szép nyelv, mindig is meg akartam tanulni.

Szóval fizikailag éreztem, ahogy a szégyen mardos. Ahogy ott állok a kis középszerűen, nyomorúságosan, kifogások közepette tengetett éveimmel a hátam mögött, egy fehér edzőcipőben aminek már megint tiszta kosz az eleje, mert megint lusta voltam arra az egy mozdulatra, hogy letöröljem, a kis pocakommal, a tövig rágott körmeimmel, a sok szar döntésemmel, és az állandó halogatásommal és kétségeimmel. És ott nincs több kifogás, hogy de ezért vagy azért, meg sokat dolgozom, fáradt vagyok, legalább ennyi hadd jusson nekem. Csak egy tök nyilvánvaló igazság. Ő is én vagyok. És meg lehet csinálni. És nem mondhatom azt, hogy de ő azért néz ki úgy, mert gazdag és egész nap semmi dolga csak az, hogy napi kettőt eddzen és megigya a kis fehérje turmixát, és egyébként is a családja a párja a faszomtudja kicsoda segíti. Bla bla bla. Mert ott a saját lelki szemeim előtt láttam, hogy én is meg tudnám csinálni. Mert meg van hozzá mindenem. És élhetnék akár úgy is. Már akár most is azt az életet élhetném, ha mondjuk egy éve változtatok pár dolgon és a hozzáállásomon. Mert semmi nem gátol, csak én saját magamat. A saját kishitűségem, a saját lustaságom. Olyan ez a két életvitel, mintha két út futna egymás mellett, majdnem párhuzamosan, de inkább V-alakban. A „V” alja a születésünk, ahol még az ideális és a jelenlegi állapot egy és ugyanaz. Megvan bennünk minden lehetséges képesség csírája. Aztán elindulunk az egyik úton. A V betű két szára között mint, egy létra fokainál, mindig vannak átjárók. Minél hamarabb jövünk rá, hogy a másik úton kéne járnunk, annál rövidebb az átmeneti szakasz, amíg azt elérjük, minél később annál hosszabb, és ha túl későn, már kevesebb van hátra a kis maradék útszakaszunkból, mint amennyibe telne áthidalni a két út közötti távolságot.

Az a baj velem, hogy nincs bennem mértékletesség és a végletek embere vagyok. Valamit vagy csinálok, vagy nem. Vagy megeszek 3 tábla csokit egy nap és sajtszószos nachost vacsorázom, vagy egész nap fitness modellek képeit nézegetem, számolom vissza a perceket az esti edzésemig és gondosan ügyelek a kajámra. Vagy napi egy másfél doboz cigit szívok, vagy egy szálat se. Nem tudok csak napi 5 szálat szívni, ahogy nem tudok csak néha csalni egy picit a kajámban. Mint ahogy régen a sportokkal is úgy voltam, hogy hű már 12 éves vagyok, ha olimpikon akarnék lenni már 5 évesen el kellett volna kezdenem, már túl öreg vagyok hozzá, inkább bele se kezdek. Nem vagyok képes félmegoldásokra, meg mindennap csak picit lépni előre, minden most kell és azonnal. Türelmetlen vagyok és akaratos. És ez egy jó tulajdonság is lehetne akár, ha a megfelelő helyre összpontosítanám a figyelmem, a „jó” cél érdekében. Szóval nagyvonalakban ez a következő 5 éves tervem. Annak lenni, akinek születtem. Egy tehetséges, sikeres, boldog és gyönyörű nőnek. Mert igenis erre szánt a sors, csak idáig önsorsrontó balfasz módon, szabotáltam a saját életem.