Nektek is van olyan, hogy olyan emberrel álmodtok, akivel évek óta nem találkoztatok? Mondják az okosok, hogy álmodban az agyad az aznapi ingereket dolgozza fel és raktározza el. Eszembe se jutott tegnap ez az ember. Dávid. Ő volt gimiben a love of my life. Persze erről ő soha nem fog tudni. Gimiben elég fiús lány voltam, ő meg évfolyamtársam és brutál helyes. Nem voltunk azonos kategória. Eszembe se jutott próbálkozni. Tudtam, hogy esélyem se lenne nála. De ebből kifolyólag, ha például megláttam a folyosón állni, csináltam egy hátra arcot, lementem egy emeletet, és felmentem a másik oldalon, mindezt azért, hogy ne kelljen elmennem mellette. Jó nagy gyökér voltam, de hát ez van. A barátnőm persze egyből levágta. Méghozzá onnan, hogy amúgy ide oda járt a tekintetem, ha közlekedtem, de ha őt megláttam valahol, kinéztem egy pontot magam előtt és szigorúan azt bámultam, nehogy véletlenül ránézzek és jelnek vegye és kinevessen. Tejóég… Igen elég fura lány voltam. Persze minden más fiúval, aki nem tetszett tök fesztelen tudtam lenni. Na de kanyarodjunk vissza az előző témánkhoz. Gimi óta azért már voltam párszor szerelmes, túl vagyok egynéhány párkapcsolaton. Elvileg ezeknek a „valós” kapcsolatoknak felül kéne írniuk egy régi plátói pubi szerelmet. De mégis, többször álmodok ezzel a gyerekkel, mint az exeimmel együttvéve. Lehet, azért mert lezáratlan maradt a dolog. Mert sosem próbáltam meg. Sosem fogom megtudni lehetett-e volna belőle valami? És lehet, ez basztatja az agyamat tudat alatt. Vagy a jelenlegi párkapcsolati problémáim elől, visszamenekül a tudatom a múltba, ahol még tizenévesen minden annyival egyszerűbbnek tűnt? Ahol még szentül hittem, hogy ha ez a fiú összejönne velem, én lennék a világ legboldogabb embere? Mert álmomban mindig összejövünk valahogy és azt az eufóriát nem tudom leírni.

Nem hinném, hogy ezek a jellegű álmaim üzenetet hordoznának és azt jelentenék, hogy nekünk még dolgunk van egymással, mert biztos hogy nincs. Ez csak az én agyam szüleménye, nem egy felsőbb hatalom által irányított üzenet. Az a furcsa, hogy én szinte kivétel nélkül minden álmomra emlékszem. Gyerekkori álmokra is. Sőt már gyerekkorom óta, rengetegszer előfordul, hogy álmomban, ráeszmélek, hogy álmodok, és elkezdek mindenféle olyan dolgot megcsinálni, amit ébren nem tudnék. Tudatosan lent tartom magam az álomban és repülök, falakon megyek át meg hasonlók. A múltkori ilyen estnél is rácsodálkoztam, hogy az agyam milyen fantasztikus részletességgel tud kidolgozni egy-egy helyszínt vagy arcot. Ilyenkor értem meg, hogy hogy csinálja a sok építész és festő, hogy hogy lehet alkotni. Figyelem a régi épületek tégláit, ablakait és díszítéseit és gondolkodom, hogy vajon láttam ezt már valahol, mondjuk a belvárosban, vagy az agyam tök magától találta ki, hogy ez ilyen legyen? A legutóbbi esetnél például az volt a vízválasztó, hogy a jelenlegi párom, kirakott a kocsiból egy hév megálló szerűségnél, és mikor én átindultam a zebrán, ő elhajtott mögöttem a barátjával és kikiabált az ablakon, hogy: „Faszért mutogatod magad már megint! Miért nincs rajtad ruha?” Lenéztem magamra és tényleg tök pucér voltam. Mire elértem a zebra közepéig agyaltam, hogy hogy felejthettem el ruhát felvenni? És itt ért a felismerés, hogy álmodom. Ez nem lehet a valóság. Mielőtt utcára lépek, mindig felöltözök. Mi a francért mászkálnék anyaszült meztelenül a város kellős közepén? Odasétáltam a hév megállónál kanyargó sorhoz és figyeltem az arcokat. Mindegyik más és más, és még sosem láttam őket. Kikből raktam ezt össze? Filmekben látott statisztákból, amiket az agyam elraktározott? Vagy az utcán láthattam őket valamikor? Egyik sem ismerős. Volt ott egy korombeli srác, aki bár nem volt nagy szám, de kis aranyos volt, úgy el tudtam volna képzelni magam vele. Látszott rajta, hogy normális gyerek. Mivel biztosra vettem, hogy álmodom, ezért veszteni való nélkül odaléptem hozzá és megszólítottam: „Szia! Amúgy tudod, hogy téged csak én találtalak ki? Te csak az agyamban létezel”. Megmosolygott. Én meg folytattam: „Amúgy képzeld az előbb még pucéran sétálgattam ott szemben, most meg nézd csak! Tádááám van rajtam ruha!” És tényleg volt. Még valamit beszélgettem vele, de arra csak homályosan emlékszem, mert már ébredő félben voltam.

Meséltem, hogy volt egy legjobb barátom, egy fiú, aki külföldre költözött. Ő vele beszéltem meg minden reggel az aznapi álmomat, becsengetés előtt. Mindig visított rajtuk, és megjegyezte hogy nekem van a legbetegebb agyam a világon. Ez is volt a becenevem. „A beteg lány”. Hiányoznak ezek a reggeli beszélgetések. A párom például egyáltalán nem álmodik. Nem is álmodott soha, elmondása szerint. Szerintem csak nem emlékszik rájuk. De szerinte az emberek nem álmodnak, és mikor elmeséltem neki, egyszer kétszer ébredéskor, hogy miket álmodtam az éjjel, lehülyézett és azt mondta, hogy ezt most találtam ki és hazudok. Azóta nem mesélek neki semmit. Kíváncsiak vagytok az egyik legbetegebb álmomra? Erre nagyon tisztán emlékszem, mert napokig a hatása alatt voltam.

Még anyuéknál laktam és volt az előszobában egy nagy tükör. És ahogy nézegettem magam benne, felmerült bennem a kérdés hogy vajon hogy nézhetek ki belülről? ( Itt jegyezném meg, hogy iszonyatos módon undorodom és rettegek mindentől, ami belső szervekkel, vérrel, vagy hullákkal kapcsolatos) Szóval kisétáltam a konyhába, szereztem egy nagy kést, és a tükör előtt elkezdtem felvágni a hasamat hosszában, majd módszeresen kipakolni a belső szerveimet egy kis asztalra. Nem véreztem meg semmi ilyesmi. Csak felnyitottam magam és kipakoltam a cuccot. A tüdőmnél még meg is jegyeztem magamban, hogy ahhoz képest, hogy masszív dohányos vagyok, milyen szép tiszta. Aztán ahogy végeztem és kipakoltam mindent, nézegettem az asztalon a szerveimet és egyszerre elfogott a pánik. Hű basszameg! Nem emlékszem milyen sorrendben vettem ki és melyik-melyik! Egyből lesápadtam és hívtam a mentőket. Elmondtam nekik, hogy mit csináltam, és hogy nem emlékszem milyen sorrendben kell visszatenni a szerveimet, és azonnal küldjenek egy mentőkocsit mert így meg fogok halni. Letelefonbetyároztak és rám csapták a kagylót, hogy nekik nincs idejük ilyen marhaságra. Nem láttam értelmét tovább próbálkozni és győzködni őket az igazamról, úgyhogy elkönyveltem, hogy én itt és most meg fogok halni. Teljesen megnyugodtam. Vigasztaltam magam a tudattal, hogy szép kis életem volt, és ahhoz képest hogy hány rákos kisgyerek hal meg, és mennyi éhező 5 éves Afrikában, a magam 19 évével szép kis kort megértem. Erre egyszer csak csöngettek a bejárati ajtón. Kinyitottam és az akkori barátom állt ott egy véres hentes kötényben és ezt mondta: „Na kicsim, még mázlid, hogy ezelőtt a patológián voltam segéd!”