Mármint a fostenger, amiben nyakig üldögélek szép békésen. Miért van az, hogy az agyam már előre látta a dolgok kimenetelét 2 és fél évvel ezelőtt? Még csak pár hete ismertem, de már, logikus sorrendben felsorakoztattam azokat a buktatókat, ami miatt működésképtelen lesz ez az egész hosszútávon. És mégis szartam rá. Minek van agyam, ha nem hallgatok rá?

Ott áll feketén fehéren, amit a múltbéli énem teljesen tisztán látott. Hogy milyen csúnya vége lesz. És én most épp abban a csúnya végében tapicskolok. Bekövetkezett, amitől féltem és amitől a múltbéli énem óva intett. Csupasz seggel picsára ültem. Egy enervált, zombi lettem, aki nem képes örülni már semminek. Teljes anyagi, és érzelmi kiszolgáltatottságban. Gúzsba kötve. Az elején beleugrasz a hatalmas nagy pofáddal, hogy majd tudod, mikor kell időben kiszállni. Addig, amíg többet kaptál, mint adtál. Aztán valahogy észrevétlenül már kilométerekre elhagytad azt a pontot ahol még sérülések nélkül ki tudtál volna szállni, szóval becsukod a szemed, mész előre és reméled a legjobbakat.

Mindig várod a pontot, ahol majd jobbra fordul, persze tudat alatt tisztában vagy vele, hogy egy alapvetően szar kapcsolatban, nem lesz olyan pont ahonnan már boldogan éltek, míg meg nem haltok. Elmehettek egy wellness hétvégére ahol pár napig minden újra happy holiday, de pár nap múlva mikor visszazökkentek a mókuskerékbe, újra és újra előjönnek ugyanazok a problémák.

Mindig halogatod a szakítást. De mindjárt itt a karácsony, vagy a szülinapja, meg jövő héten grill partyra megyünk, azelőtt mégse dobhatom ki, egy két hét már úgysem számít, annyit még kibírunk. És így telnek szépen lassan a hónapok, az évek. És halványul az elhatározás, erősödik a megszokás. Már réges-rég benyelsz olyan dolgokat, amikről azelőtt azt gondoltad, hogy : nincs az az Isten! Mert szépen fokozatosan, aprólékosan nyomta le a torkodon és végül is hova hepciáskodj mikor már múltkor is csinált hasonlót és annak se lett következménye. Kimagyarázta. Mert ők ilyenek. Kimagyarázzák. Azt mondják, amit hallani akarsz, hogy megnyugodj és ne hisztizz. Kényelmesebb így mindenkinek. Egy békés, süket-néma háztartási és szexrobot, aki sosem kérdez, sosem kér számon, nem vádaskodik, csak örül, hogy kiszolgálhatja a nagy fehér gazdát.

Azt mondják, a nők olyanok, mint a majmok. Nem engedik el az egyik ágat, amíg meg nem kapaszkodtak a következőben. Inkább csüngsz egy korhadt tetves ágon, és figyeled ahogy másznak rád a levéltetvek, mert éppen nem látsz a közeledben szimpatikusabbat amiben megkapaszkodj. Így meg is nyugszol, legalább biztonságban vagy. A többiek mesélték, hogy volt olyan, aki elengedte az ágát és lezuhant a fáról és szörnyethalt. Szegény pára. Kellett neki vagánykodni. De persze vannak ügyesek is, akik elrugaszkodtak és pár másodpercnyi zuhanás után csak a kezükbe akadt egy alkalmas. De ezt nem sokan merik bevállalni. Azt a pár másodperces zuhanást a semmibe. A teljes létbizonytalanságot. Mikor Isten tenyerén vagy. Amikor kiengeded az irányítást a kezedből.

Mert a szakítás is ilyen. Vagy kalap vagy szar. Vagy találsz jobbat vagy nem. Jobbat… Milyen alkalmatlan kifejezés. Párt választani olyan, mint amikor a piacon veszel, egy rekesz sárgabarackot a befőzéshez. Minden rekeszben vannak rohadtak és csúnyák. Valamelyikben, több valamelyikben kevesebb. Olyan is van, hogy a felső sort átböngészed kicsit és szép minden, de ahogy pakolsz ki belőle látod, hogy az alján az összes nyomódott és rohadt. Megesik.

Most ebben a dilemmában vagyok. Adott egy férfi, aki tökéletes és ritka kincs. Tökéletes. Csak nem nekem. És ezt már az elején tudtam. Tökéletes lenne, mondjuk 10 év múlva.

Olyan, mint egy gyönyörű antik zongora, amin nem tudok játszani, de nincs szívem kidobni a lomtalanításnál, mert értékes. De addig is csak foglalja a helyet. Azon kívül, hogy nézegetem, gyönyörködöm benne és örülök, hogy az enyém, azon kívül semmi értelmesre nem tudom használni.

Mit kezdek azzal, hogy családcentrikus és fantasztikus apa és családfő lesz belőle? Én még nem akarok gyereket. Mit kezdjek azzal, hogy nincsenek káros szenvedélyei, nem iszik, nem bulizik,nem drogozik, nem dohányzik, nem kártyázik, nem sörözik és nem néz focimeccset? Sok nő gyilkolni tudna ezekért a tulajdonságokért. Igen, mindez szép és jó. Csak amikor egy nehéz nap után feltennéd a lábad és meginnál egy pohár bort a barátoddal, de ő megvetően néz rád, hogy „tudod, hogy én nem iszom”, meg „most amúgy sem esne jól”, akkor már vissza is rakod a dugóhúzót a fiókba. Tök jó dolog, hogy már kiélte magát és nem hozza lázba egy hooterses lány forrónacija. Csak az a baj, hogy az én necc harisnyás fűzős kombómra is egy flegma szemöldökrándítás a válasz, majd az, hogy „fáj a feje” és amúgy is „mi ez a sok szar rajtam”.

Ez a legnagyobb félelmem. Hogy most kidobom, mert nekem valaki olyan kell, akiben van szenvedély még lehet vele bulihuligánkodni még nőként tekint rám, nem pedig potenciális inkubátorként. És mire megtalálom, mire összecsiszolódunk, addigra pont elkezd benőni a fejem lágya és már visszasírnám az előző kapcsolatot, a stabilitást, a nyugit. De már késő. Addigra már más lebabázott neki és boldogan papás-mamásoznak. És nem biztos, hogy lesz még egyszer akkora mázlim, hogy a sok selejtes pasi közül kifogjak még egy ilyen ritkaságot. Kétszer nem csap ugyanoda a villám. Az ember jó, csak az időzítés rossz.

Nem akarom egy szenvedélymentes, poshadt állóvízben tölteni a 20-as éveimet. De lebénít a tudat, hogy körülöttem hány nő szül, arra alkalmatlan suhancnak, és én végre megtaláltam a tutit, aki biztos nem megy félre, nem hagy el, komoly és megfontolt. De jelen pillanatban nem tudja, vagy nem akarja megadni nekem azt, amire vágyom. Amire szükségem van. Ami miatt úgy viselkedem, mint egy begyöpösödött baszatlan fapicsa. Ami miatt gyomorgörcsöm és sírhatnékom támad, ha meglátok az utcán egy szerelmesen csókolózó párt. Dobbantsak a semmibe vagy válasszam a megalkuvást?