2014. aug 28.

All or Nothing at All...

írta: LittleSloth
All or Nothing at All...

Én szeretek nyílt lapokkal játszani. Sosem értettem a taktikázást egy kapcsolaton belül. Aztán lehet, csak azért nem taktikázom, mert hülye vagyok hozzá. Nem hiszem, hogy menne. Sosem tudhatod, egy embernél hol van, az a határ ahol túlfeszíted a húrt. Nem tudom megjátszani a hűvös tartózkodó jégcsapot, ha közben azt érzem, hogy szétszedném annyira imádom. Azért, hogy tovább fent tartsam az érdeklődését? Mennyivel tovább? 2-3 hónappal? És ezért dobjam el azt az érzést, ami a világon a legjobb? Egy kapcsolat első pár hónapját? Amikor még minden friss, minden új és csilli-villi és izgalmas?

Ezeket a dolgokat meg kell élni. Nem lehet úgy nekimenni, hogy csak félig rakom bele magamat. Hogy kívülről figyelem minden mozdulatom, és előre megtervezek mindent apró részletességgel, hogy ha én most így csinálok, akkor az belőle majd ezt váltja ki. Ezt így nem lehet. Vagyis lehet. Mivel sokan így csinálják. De nekem ez tök természetellenes. Valahol csodálom a nőket, akik képesek erre. Játszani a férfiak érzelmeivel, vezetgetni őket. Bár lehet, hogy ez megint csak a gyávaságom. Ismerem magam annyira, hogy megkattannék és évekig pörgetném vissza újra és újra az eseményeket, ha olyan dolog miatt vesztenék el egy embert, aki fontos nekem, ami nem is én vagyok. Egy rosszul kiszámított taktikai lépés miatt. Azért mert rosszul mértem fel a várható reakciókat és rossz kockára léptem.

Most képzeld el, hogy van egy srác akivel randizgatunk, „ismerkedünk” és én adom a jégkirálynőt, persze ő nem tudja, hogy napok óta nem alszom, és az egyik szemem folyton a mobilomon van hátha hív vagy ír és amúgy teljesen totálisan rá vagyok kattanva. Ne érezze a fölényét. Na mármost ez a szerepjáték annyira jól sikerült, hogy ő szépen lassan visszavonulót fújt, mert úgy érezte nem érdekel engem. Nesze neked taktika. Olyannyira hagytam, hogy kiélje a vadászösztönét, hogy végül szem elől tévesztette a célpontot és inkább más mezőkre ment vadászni. True story bro!

A fordított eset sem kecsegtet semmi jóval. Ha például van egy srác, aki iránt nem érzek még semmit. De kis gyámoltalan és arra következtetek, jót tenne neki egy kis bátorítás. Kicsit többet mutatok, mint amit érzek. Erre ő behúzza a kéziféket, hogy ő még nem érez így és lassítsunk. Szerinted mennyire érezném hülyén magam? Na ezt már nem magyarázod ki, hogy „bocsi amúgy én sem érzek még semmi ilyesmit csak úgy mondtam”. Szerencsére ilyen még nem történt, de pont a fent említett kínos szituációk elkerülése végett, inkább eszi nem eszi nem kap mást alapon játszom. What You See Is What You Get. Abból nem lehet baj.

Azért nem fogom kínosan érezni magam 5 év múlva, mert a legjobb tudásom szerint, magamat adtam és az akkori lelkiállapotomnak megfelelően, önazonosan viselkedtem. Abban nincs semmi szégyellnivaló. Megmutattam, hogy ez vagyok én, nem tetszett, menjen nyugodtan, nem egymást keressük. Na bumm. Nem dőlt össze a világ. De ha van valaki, akivel összepasszolnátok, és azért megy el mert nem tetszik neki az álarc amit feltettél, pedig lehet, hogy az alatta lévő arcod nagyon is tetszett volna neki, na az már viszont kellemetlen.

Nektek is van néha, hogy elalvás előtt félálomban, eszetekbe jut egy évekkel ezelőtti kínos sztori? Egyből gyomorgörcs és vörös fej és még mindig ugyanazt az érzést váltja ki belőletek? Hogy elsüllyednétek? Ilyenkor néha azzal nyugtatom magam, hogy az adott szituban azzal az adott fejemmel nem tudtam volna másképp cselekedni. Akkor ez volt az egyetlen helyes reakció. Az akkori fejemmel ez volt a legérettebb ami tőlem tellett. Néha mikor rám tör egy-egy féltékenységi roham, akkor azzal nyugtatom meg magam, hogy én mindent megtettem ezért a kapcsolatért, ha ennek ellenére hűtlen hozzám és átbasz, akkor már a saját lelkiismeretével kell elszámolnia, az én lelkiismeretem tiszta. Persze nem hiszem, hogy ettől kevésbé fájna. Sőt lehet, pont ezért fájna annyira. Mert mindent odaadtam, amim van és még ez is kevésnek bizonyult. Mintha egy gátlástalan mézes-mázas kalmárnak jóhiszeműen odaadtad volna minden kis családi kincsedet egy pár arany színűre festett műanyag darabért, amiről elhitette veled, hogy érték. Mert így utólag minden jó, amit kaptál értéktelenné válik és hamissá. Ezt nem értik meg a férfiak, akik megcsalják a társukat. Ők nem csinálnak ebből lelkiismereti kérdést, takaróznak az állítólagos „sok jóval” amit a nő kapott, és hogy ez a kis botlás belefér. De nem. Nem fér bele.

Mert pont ez a kis botlás teszi semmissé az összes jót és teszi ecetessé az összes édes emléket. Mert onnantól mikor felidézed, hogy milyen békésen feküdt melletted és fogta a kezed, eszedbe jut, hogy vajon már közben is épp rá gondolt és vele sms-ezett? Mikor eszedbe jut egy jó szex, az is eszedbe jut, hogy lehet azért volt olyan jó, mert már akkor is épp mással fantáziált? Mondhatjátok, hogy hülyeség, de a nők akkor is így működnek. Egy megcsalást nem lehet megbocsájtani sosem. Mert ketten vagyunk a világ ellen, vállvetve, egy csapat egy család. Én fedezlek téged, te engem. Épp elég szar ömlik a nyakunkba nap mint nap. Épp elég támadás ér mindenhonnan. Épp elég ember akarja látni a bukásunkat. Ez az egy kis mentsvárunk maradt. Az otthon meleg kis fészke. A szerelmed, akinek a kezébe rakod az életedet. Akit felhívhatsz egy szar napon, és elég ha meghallod a hangját, már látod a fényt az alagút végén, hogy nemsokára hazamész hozzá és odabújsz és ez az egész nem fog számítani már. Fel sem merül benned, hogy az ellenség esetleg már a várfalon belül van. Ez a legundorítóbb, amit egy ember tehet. Egy olyan embert átbaszni, aki szeret minket és vakon bízik bennünk. Mint amikor egy 60 éves nénire rárúgják az ajtót éjjel és elveszik a kis gyűrűjét meg a 10 ezer forintját ami gyógyszerre volt félrerakva. Aljas és gerinctelen húzás. Kihasználni valaki tehetetlenségét és jóindulatát. Vezesd meg az ellenségeidet, vagy egy olyan embert, akin épp bosszút állsz. Az kihívás. Egy nőt átbaszni aki szeret, az nem érdem……..

19160-girl-with-a-white-mask-1920x1080-photography-wallpaper.jpg

Szólj hozzá