Pár nappal ezelőtt volt két felismerésem. Az egyik, hogy ott basztam el ezt az egész szakítósdit, hogy pont úgy viselkedem ebben a helyzetben, mint amikor sütit sütök. Most képzeljük el, hogy nekiállok tortát sütni. Bevásárolok hozzá meló után mindent, ott hagyok megint 8 ezret a kasszánál, de nem baj, mert vettem rá színes cukrokat, meg dekormázat, meg igazi belga étcsokit és ez most egy kurva jó torta lesz. Érzem a zsigereimben. Hazaérek, gyorsan rendbe vágom a konyhát, mégiscsak nagy munka fog most kezdődni, adjuk meg a módját. Bekeverem a tésztát, bele a tepsibe, sütő már meleg gondosan behelyezem, az órámon beállítom az időzítőt. Közben nekiállok a krémnek. A recept 30 dkg cukrot ír, ami nekem így a vanílíás cukor mennyiségével együtt kicsit soknak tűnik, de hát a kommentek alapján nagyon jó ez a torta, 5*-ot kapott, biztos tudják a többiek. Összekeverek mindent, megkóstolom, pfejj az nagyon geil lett…. Mivel kéne felhígítani, úgy hogy az állaga megmaradjon? Elkezdek kísérletezni, végül egy picivel jobb lesz az íze, de hát nem az igazi.. Na mondom mindegy szarni rá, majd felturbózom valahogy. Közben ránézek a piskótára, kinyitom a sütőt megszúrom óvatosan egy villával. Egyszer csak elkezd összeesni az egész…hűbazdmeg ajtó visszacsuk. Nem mintha vissza lehetne csinálni, de nagyobb kárt ne tegyünk. Lejár az időzítő, kiveszem.. Hát nem túl szép látvány, de remélem finomnak azért finom lesz. Kiborítom a tepsiből, és látom hogy leégett az alja. Nabasszameg. Óvatosan levágom egy éles késsel. Most már elengedem azt a tévképzetet, hogy ez egy fasza kis süti lesz, és próbálom menteni a menthetőt. Összerakom az egészet. Még meg is díszítgetem, bár hozzáteszem azért nem akkora elánnal, mintha minden terv szerint alakult volna. Vágok belőle egy szeletet és megkóstolom. Hát végül is nem olyan szar ez a süti, egész jó lett…. Jó lett? A FASZT LETT JÓ! Ez egy kibaszott szar torta! És ezt kell megtanulnom. Attól, hogy rengeteg időt és pénzt ölsz valamibe, attól a végeredmény még lehet szar. Ilyenkor ki kell baszni a sütit a kukába és sütni kell egy újabb kikúrt tortát, hátha az jobb lesz.  Attól, hogy 4 évet öltem bele ebbe az emberbe, attól a végeredmény úgyanúgy egy kalap híg fos lett. Sajnálhatom, hogy elpazaroltam, egy csomó időt rá, de attól még azt az időt nem kapom vissza. Ahogy az aldi sem fogja visszaadni a tálca tojásom árát, csak mert belesütöttem egy odaégett cukros ehetetlen hulladék sütibe.

A másik nagy tanulság, hogy egy kapcsolat nem az abba belefektetett erőfeszítésen bukik vagy áll. Újabb érzékletes példa erre. Vagyok én meg vagy te. Én nagyon szeretlek téged. Ki akarom elégíteni minden vágyad, hogy boldog legyél. Neked nincs más vágyad, mint egy pohár hideg víz. Kiveszem a kezedből, a langyos húgymeleg vízzel teli poharad és elkezdem fújni. Én nagyon akarom, hogy hideg legyen. Teljes erőmből fújom, már lilul az arcom, és kidagadva lüktetnek az erek a fejemen, de sajnos kurvára nem történik semmi azzal a vízzel, főleg nem lesz hidegebb tőle. És ekkor elsétál mellettünk egy lány, egy tálca jégkockával a kezében. Mert ő olyan lány, hogy neki éppen van.  És én üvölthetek, hogy te mocskos kurvapecér, a lelkem kitettem érted és ez a hála???!! De akkor is vele fogsz tovább menni. És tudod miért? Mert te nem engem akarsz, hanem valakit aki tud neked hideg vizet csinálni és az nem én leszek, hanem a lány a jégkockával. Neki ez természetes, neki nem fog lilulni a feje, ő nem erőlködik, hanem magától értetődően megadja amire vágysz, a legkisebb erőfeszítés nélkül. Ez az élet rendje…