Ma éjjel volt az első este, hogy nem aludtunk együtt az eddigi 3 közösen eltöltött évünk alatt. Bármilyen vitánk is volt eddig, mindig egy ágyba feküdtünk le, még ha egymásnak háttal is és puffogva. Tegnap este mikor tüntetőleg bejöttél a hálóba és kivitted a takaród a kanapéra, már sejtettem, hogy köztünk valami végérvényesen véget ért. Pedig még csak nem is kiabáltunk, mindössze egy apró összezörrenés volt. Feküdtem a sötétben, néztem a plafont és hallgattam, ahogy a 120-as hátaddal fészkelődsz egy 60 centi széles kanapén, csak azért hogy megmutasd. Arra gondoltam, hogy nem vagyok boldog. És te sem vagy az. És igyekeztem visszaemlékezni, mikor voltunk mi utoljára boldogok együtt. Arra jutottam, hogy talán soha. Társas magányban élünk. A nem hozzánk való emberrel. És frusztrál minket, hogy a másik, nem úgy viselkedik, ahogy mi azt elvárnánk. És itt a hiba. Nem az a baj, hogy a másik úgy viselkedik ahogy, mert ő nem tud máshogy. Az a baj, hogy igazából magunkra vagyunk mérgesek, hogy szarul választottunk. Néha mi tudjuk a legkevésbé, hogy mi is a jó igazából nekünk. Én meg voltam róla győződve, hogy nekem egy olyan férfi kell, aki erős, határozott és férfias. Az élet megadta, csak hogy megmutassa, lövésem sincs róla mi tesz engem boldoggá. Már régóta éreztem ezt, mikor az edzőteremben ahol együtt edzettünk egy pillantást se vetettél felém. Nem vártam volna sokat. Semmi nyalakodást. Csak néha egy cinkos mosolyt vagy összekacsintást. Hogy érzékeled, hogy ott vagyok. Éreztem minden egyes alkalommal, mikor beültem melléd a kocsiba, és nemhogy egy szájra puszit vagy mosolyt nem kaptam, rám se néztél, és végigtelefonáltad a félórás utat. El akartam volna mesélni, hogy milyen volt a napom, és mi minden történt velem, de akkor és ott már nem tűnt fontosnak, vagy érdekesnek. Éreztem mikor hazaérve jókedvűen beléptem az ajtón és mindig vibrált körülötted a levegő az idegtől, én meg egyből lefagytam és csöndben meghúztam magam, nehogy felidegesítselek még jobban. Tudom, tudom, el se kezd… miattam csinálod, miattam idegeskedsz, hogy nekem mindenem meglegyen..

Tudod miből van leginkább elegem? A gyomorgörcsből. Abból, hogy összeugrik a gyomrom mikor a közelemben vagy és mosogatok, figyelek rá, hogy még időben elzárjam a csapot és ne folyassam a vizet feleslegesen, mert beszólsz. Mikor parkolok és mellettem ülsz, hogy egyből sikerüljön beállnom és ne legyen ferde, és mindkét kocsitól pont egyenlő távra állak meg, mert különben sóhajtozol és forgatod a szemed. Vagy mikor főzök, direkt úgy időzítem, hogy a húst akkor készítsem elő mikor nem vagy otthon, mert az undorító véres részeket kivágom belőle, és kidobom, de szerinted az pazarlás és innen látszik, hogy közöm nincs a főzéshez. Abból van elegem, hogy nem szeretsz olyannak amilyen vagyok. És pont azokat a tulajdonságaimat nem értékeled, amiért szerethető lennék. Ellenben csak olyan dolgokban vársz tőlem profizmust, amik távol állnak tőlem. Állandóan fegyelmezem magam, és megfeszülök, hogy mindent úgy csináljak, ahogy szerinted az helyes. Sokat elmond a nőkhöz való hozzáállásodról az anyáddal való kapcsolatod. Ne szépítsük, anyukád egy szolgalélek. Kiszolgálja a családot, a láthatatlan keze ott van mindenen. Önfeláldozó, kussban van és robotol. Ez az ő dolga. Így teremti meg a meghitt otthont. 5 fogásos ebéd mindennap, hajnalban kel mosni, és soha nem panaszkodik, annak örül, hogy szükség van rá és gondoskodhat a családról. Nincs hobbija, nincsenek vágyai, a családjáért él. Számodra kétféle nő létezik. A mocskos kurvák akikkel kiélheted a szexuális vágyaidat, és az asszony. Az asszony nem nő. Neki már nem az a feladata, hogy kívánatos legyen. Nincs is gusztusunk hozzá. Végül is ő sikálja a wc-t, jogos. És én már jó ideje csak „mumu” vagyok. Egy mumut nem baszunk meg. Odabújunk hozzá, megölelgetjük, de nem szopatjuk le kőkeményen. Az már szinte vérfertőzés lenne. Mert nálatok ez dívik. Van egy asszony, neveli a gyereket és viszi a háztartást, mellette meg kurváztok orrba-szájba, mert az nektek jár. Hányok a baráti társaságodtól és hányok már tőled is és az egész mentalitásotoktól.

Elegem van az állandó alkalmazkodásból, abból hogy mindig minden körülötted és a hangulatingadozásaid körül forog. Hogy te vagy az, aki mindent jobban tud, aki mindenhez ért, akinek mindenről van véleménye és én pedig életképtelen vagyok, aki úgysem ért meg semmit. Nem akarom, hogy a barátom ilyennek lásson. Rajtad kívül senki sem lát ilyennek. Nem tudom, miért kényszerítesz rám egy szerepet, amihez semmi közöm.

Tudod mire vágyom? Egy férfire, akivel egy kis bor mellett átbeszélgetem az éjszakát, és meghallja amit mondok, ahelyett hogy az önfényező kis anekdotáit ismételgetné, amiket már százszor hallottam. Egy férfire, akihez este úgy tudok hazamenni, hogy ő is pont úgy várt rá, hogy együtt lehessünk, ahogy én. Aki megnyugtat egy nehéz nap után, és tud gyengéd lenni. Aki érezteti velem újra, hogy nő vagyok. És megdicsér. Hiányzik a csókolózás, a szex, az előjáték, a bókok. Hiányzik a varázs. Hiányzik a régi énem. Nem tudom, hogy csak a megszokás teszi-e, vagy még tényleg szerelmes vagyok beléd, mert néha mikor rád nézek, úgy érzem szeretlek, de mindenesetre van egy részem, ami gyűlöl és menekülne tőled. Egyre nagyobb részem. Túl sok bennem a tüske. Az összes pillanat, amikor megaláztál vagy megbántottál, de én nem tettem szóvá és túlléptem rajta. Vagy legalábbis szőnyeg alá söpörtem, hogy ne vitatkozzunk, de most úgy összegyűlt ez a sok kis sértettség bennem, hogy már nem tudok nem tudomást venni róla. Ha megpróbálnám neked felsorolni az összeset, nem is tudnám hol kezdjem és csak egy artikulálatlan üvöltés jönni ki a számon. Üvöltenék mert fáj, és meg sem tudom mondani pontosan hol, leginkább már minden porcikámban érzem. Fáj mert én tényleg hittem bennünk. Én tényleg akartam, hogy egy boldog család legyen belőlünk és körül akartalak venni minden figyelmességgel és gyengédséggel, ami csak tőlem telik, de te nem kértél belőle.

Megmaradt bennem egy mondat, ami akkoriban csúszott ki a szádon, mikor már 3 hónapja nem értél hozzám. „Tudod mire jöttem rá? Te pont olyan vagy a konyhában, mint én az ágyban. Egy nehéz nap után nem érzed a késztetést, hogy bármi hasznosat csinálj benne.” Persze én egy viccel ütöttem el a dolog élét, azt mondtam, hogy a két szituáció között az a különbség, hogy te fel tudsz ugrani anyádhoz enni, mikor éhes vagy, de én nem mehetek fel anyádhoz, hogy basszon meg.

Szóval ez a megdöglött a kutyád, de megtarthatod tipikus esete. Minden barátom utal rá, hogy buksi halott, temessem már el, de én kitartóan szorongatom a rothadó kis hulláját, és mantraként mondogatom, hogy csak pihen, de majd ha felébredt megint játszunk. Ugyanilyen reménytelenül hittem benne, hogy köztünk a dolgok még jóra fordulhatnak, szakadatlan vettem a kurvás fehérneműket, és hittem hogy a parázsból lesz még tűz, de nem lesz, az már nem parázs, csak hamu. Vagy inkább egy nedves fadarab, ami a büdös életbe nem fog meggyulladni hiába erőlködöm. Jó lenne ezt elmondani neked, szemtől szembe, de úgyse hallgatsz végig. Az első mondatomnál megkérdezed, hogy el akarok-e költözni? Azt mondom, hogy igen és többet nem firtatjuk az okát. Ez a kis párbeszéd, lassan esedékes lesz, és én megpróbálok erős maradni.