„- Mi a baj?

- Semmi.

- De látom, hogy bajod van.

- Csak agyalok.

- És min?

- Tudod te azt jól.”- mondtam egy kiábrándult, félmosoly kíséretében.

Majd felálltam az ágyról, és indultam a cigimért, hogy rágyújtsak. Még nem érett meg bennem teljesen az elhatározás. Tegnap éjjel a 3. zombi koktélom és a 4. vodkám után, valahogy tisztábban láttam, és erősebb volt az elhatározás, hogy véget vetek ennek. Érezte rajtam ő is, hogy valami megváltozott. Ébredéskor, már bújt hozzám nagykiflibe, ölelgetett, puszilgatott, ami nála nem túl gyakori. Érezte a vesztét.

Mielőtt elértem volna a kanapéig, ahol a táskámban lapult a cigim, a barátnőmtől frissen lenyúlt öngyújtóval, azt mondta: „ Na gyere, ülj ide és menjünk a dolgok elébe. Azt hiszem itt az idő, hogy elbúcsúzzunk egymástól.”

Majd következett egy 10 peres, teljesen higgadt monológ a járulékos dolgokról. Költözés, kocsi, telefon előfizetés stb… Úgy néz ki, már egy ideje kidolgozta a stratégiát és a szóba jöhető opciókat. Én csöndben bólogattam, legyen ahogy akarod. Abszolút racionálisan és higgadtan megbeszéltük a részleteket. Az érzelmi részéről, a miértekről és hogyanokról nem esett szó. Rendkívül nagyvonalú volt mindenben. Megígérte, hogy ezután is támogat mindenben, ha bármire szükségem van, szóljak. Mindent, ami a nevén van, de én használom, használjam nyugodtan, továbbra is fizeti. Megköszöntem, felálltam rágyújtani. Aztán, folytattam a fürdőszoba kitakarítását. Volt bennem egy masszív rossz érzés, de nem olyan intenzív, mint az előző szakítási kísérleteinknél. Nem sírtam. Fura.

Miközben épp a zuhanykabint sikáltam vízkőoldóval, bejött és letette a telefonomat a mosógépre. Annyit mondott, hogy a barátnőm hívott kétszer. Majd kiment. Mire végeztem a fürdővel, éppen öltözött. Kérdeztem, hogy hova megy. Gondoltam reggelizni az anyjához, mert még nem evett. Azt mondta elmegy kicsit kocsikázni, kiszellőzteti a fejét. Kikísértem az ajtóhoz, ő végig háttal állt nekem, nem nézett rám. Mielőtt kinyitotta a rácsot, hátulról átöleltem szorosan és odapréseltem az arcom a hátához, amit úgy szeretek. Nem mozdult. Aztán feltartotta a mutató ujját, mintha időt kérne, hogy összeszedje magát. És elcsukló hangon annyit mondott: „ Ha kell valami, elérsz telefonon.” Majd elment.

Itt volt először az a pont, hogy mindent megbántam. A hangszínének ez az egy árnyalatnyi változása. Még sosem hallottam, ilyen megtörtnek és elgyötörtnek a hangját. Volt már rá példa, hogy tehetetlenül üvöltött és szétverte a lakást. De ez a mostani százszor rosszabb volt mindennél, amit eddig átéltünk. Először láttam rajta, hogy őt is megviselné a szakítás. Hogy, neki is vannak érzelmei, bármennyire is igyekszik titkolni. Hogy szeret.

Visszahívtam a barátnőmet. Elmondtam neki mi volt. Kérdezte, hogy eljöjjön-e értem, mert nála maradt előző este a forgalmim, meg a kocsi kulcsom. Mondtam, hogy nem kell, maradok itthon, nem akarom, hogy üres lakásra jöjjön haza. Aggódtam és felhívtam Őt is. Hogy óvatosan vezessen. Mondta, hogy azóta lent ül a kocsiban, nem tudja hova menjen. Kértem, hogy jöjjön fel, beszéljük meg. Nem akart. Kiteregettem a mosást, amit még reggel beraktam. Vártam. Telt az idő. Megvarrtam a lyukas boxerjeit. Ki tudja lesz-e még rá lehetőségem?

Olyan fél 1 körül jött haza. Hozott ebédet. Nagyon távolságtartó volt. Gondolom, zavarta, hogy így kiadta magát. Aztán lefeküdtem az ágyra. Mellém feküdt. Odabújtam. Nem teljesen, csak olyan óvatosan odadugtam a fejem a karjához. Aztán mikor láttam, hogy nem tol el. Rátettem a fejem a mellkasára. Hallgattam, ahogy üti a szíve a tam-tamot. Eszembe jutott, mikor először tettem le rá a fejem.

Szenteste volt. Soha még nem éreztem magam olyan magányosnak és elveszettnek. Órákig sétáltam éjjel a városban, a sokadik jégerem után. Nem volt kit felhívnom. Sosem volt sok barátom. Akkor is csak kettő. Ebből ez egyikük 2 hónappal azelőtt külföldre költözött, a másikuk épp a családjával ünnepelt. Az otthoni karácsony nem volt túl meghitt. Bezabáltunk, egymáshoz vágdostuk az ajándékainkat és mindenki visszavonult a szobájába. Elég hamar lezavartuk. Szóval sétáltam a latyakban, a tök üres utcákon, közben hallgattam Jamie Woon Shoulda-ját. És gondolkodtam, hol basztam el. A pacsírtamező utcánál szembe jött egy lány. A sapkája félrecsúszva, húzta maga után a kis bőröndjét és keservesen sírt. Megkérdeztem tőle tudok-e valamiben segíteni. Azt mondta, kedves tőlem, de nem. Családi vita. Boldog karácsonyt. Miután kellőképpen szétfagytam, és a fél várost bejártam, hazaindultam bár semmi kedvem nem volt visszamenni abba a miliőbe. Vele akkor már pár hete ismerkedtünk. Éjjel 23:30-kor bevágtam még egy bátorító jégert, és rányomtam a hívás gombra. Nem szokásom hívást kezdeményezni. Sőt. Kifejezetten tiltja a kis belső szabályzatom, de akkor nem érdekelt. Felvette. Hallottam a hangján, hogy már aludt. Azt mondtam neki, hogy unatkozom, kedvem lenne elmenni valamerre, nincs-e kedve hozzá? Néma csönd a túloldalon. Hova? Éjféli misére? –hangzott a válasz. Ilyenkor minden zárva. Jogos. Szenteste van. Felajánlotta, hogy bár ivott, de eljön értem és menjünk át hozzá. Visszakoztam. Már hogy mennék fel ittasan egy emberhez éjjel, akivel addig háromszor randiztam? Letette a nagyesküt, hogy 2 óra múlva visszahoz. Egy ujjal sem ér hozzám. Belementem. 20 perc múlva ott volt. Felmentem hozzá kértem egy váltó pólót meg egy boxert, mert pizsit nem hoztam, tekintve, hogy nem terveztem ott alvást, de kanapé nem volt és nem akartam az ágyába befeküdni utcai szerkóban, mert arra nagyon háklis vagyok. Szóval feküdtünk egymás mellett, berakott egy horrort. Odanyújtotta a kisujját, hogy foghatom, ha félek. Aztán végül elálmosodtam és valahogy a kisujjfogásból az lett, hogy rátettem a fejem a széles mellkasára. Olyan nyugalom szállt meg, mint még soha. Éreztem, hogy hazaértem. Félálomban még annyit dünnyögtem, hogy ugye nem haragszik, ha inkább mégse megyek haza hanem itt alszom? És balckout. Ami azért rettentő furcsa, mert nekem ezzel mindig problémám volt. Minden párkapcsolatomban, az első pár hónapban, egész éjjel ébren voltam, fél óránként kimászkáltam pisilni, vagy hajnalban hazaindultam, ha már nem bírtam a forgolódást. Nehezen alszom együtt mással. De vele olyan természetes volt. Mintha mindig is ismertem volna.

Szóval, így két és fél év múlva, sok mindennel a hátunk mögött, ugyanabban a szobában, ugyanazzal az emberrel, ugyanaz a póz és teljesen más érzések. Nem a béke és megnyugvás, hanem a gyomorgörcs, hogy elveszítem. Hogy esetleg most utoljára lehet itt a fejem. Elcsépelt tudom, de mindig akkor kezdünk el értékelni valamit mikor elveszítjük vagy megérezzük, hogy elveszíthetjük. És elkezdtek folyni a könnyeim. Egy darabig némán, aztán már szipogtam, végül kitört a zokogás belőlem. Ölelt, és vigasztalt, hogy ne aggódjak mindig ott lesz mögöttem, számíthatok rá és támogat. De nem értette, hogy nekem nem az kell, hogy mögöttem álljon, toljon előre és hátulról figyelje vigyázó tekintettel a lépteimet, hanem hogy mellettem jöjjön az úton és fogja a kezem. Kérdezte, hogy mi a baj? Csak két szó jött ki a fuldoklás közepette.: „ Kár értünk.” És ebben minden benne volt. A sok elszalasztott lehetőség, a dolgok amiket még nem csináltunk együtt, minden amit tenni akartam érte de még nem tettem, minden amit adni akartam de még nem adtam, és lehet már nem is fogok tudni.